Az az igazság, hogy amióta a Mood feloszlott, az After@all lépett elő elsőszámú honi kedvencemmé. Talán furcsa ez, hiszen a stílus közel sem ugyanaz, de én már csak ilyen fura gyerek vagyok. Ahogyan az is érdekes, hogy a miskolci zenekar élő fellépései mennyire elkerültek engem. (Vagy én azokat?) Az viszont tény, hogy a srácok nem koncertezték szét magukat az utóbbi időben, úgyhogy After@all-Én: 1-
1. Most viszont itt volt a kitűnő alkalom, hogy a magyar prog. metal legjobbjai között őket is „lecsekkolhassam”. Ez egyébként a lemezbemutató turnéja volt a „futurockereknek”, annak is az első állomása. (Bár szerintem Magyarországon még a Tankcsapda koncertsorozatát is ciki turnénak nevezni, és ezzel nem szeretnék én bántani senki, csak kesergem kicsit a tengődő klubélet miatt!)Az első fellépő számomra, egyetlen, a Shock válogatáson szereplő nóta kivételével, teljesen ismeretlen volt. Valamilyen rejtélyes okból ők is miskolciak, és a keresztség alatt a Varso nevet kapták. A stílus nem véletlenül közelít tehát az Eclipse és a házigazdáék zenéjéhez. Szélsőségek találkoznak itt is, de a Varso a legdurvább mind közül. Van, hogy a death metalba szaladnak bele, majd jön egy kis King Crimson, vagy ha ezt megunták, egy csöppnyi Tool. Aztán a Crowbar is felbukkan, bár ők nem a Varso stílusába ágyazva, hanem feldolgozás képében. Jól le is horzsolja az arcunkat, hátul meg Kolos (ex-Mood) mosolyodik el, főleg akkor, amikor ők is kapnak egy Varso nótát. Jó érzés, hogy a Mood még most is ekkora tiszteletnek örvend zenészkörökben. A Varso tehát egy kedves, aranyos zenekar, kicsinyke iróniával fűszerezve, bár az énekesük elmebeteg mozgását, és a bőgős Hawai mintás gatyóját látva, sokan inkább a zártosztályra küldenék őket. Ha azt mondom, hogy nekem ez a koncert bejött, akkor én is nyertem egy jegyet ugyanoda…Az Eclipse-szel sem lemezen, sem koncerten nem találkoztam évek óta, és ezt bánom is rendesen. Mivel az újabb keletű dalokat még nem sikerült, CD formájában, kezembe kaparintanom, így ezen a koncerten próbáltam minél több eszenciát magamba szippantani, és határozottan nagy sikerrel tettem ezt, legalábbis a korábbi koncertélményekhez képest. Arra próbálok utalni ezzel, hogy bizony refréneket is felfedeztem a dalokban. Persze a zeneelméletben csak nagyon kis mértékben jártas emberként, most lehet, hogy nagy butaságot mondtam, de hogy mentsem a helyzetet, szóba hozom a fogósságot, ami már mindjárt más, hiszen tényként lehet elkönyvelni, hogy a „Fogyatkozás” zenéje soha nem volt fogós. Az új dalokban viszont fel-fel tűnnek ismétlődő részek, és nem kis örömömre, állat riffek is, úgyhogy a súly sem veszett el! És ha már súlynál tartunk, a Soft Orange egyetlen dalaként elhangzott a Childhood’s End is. Ez volt a koncertjük csúcspontja. Azok a szaggatott riffek!!! Állítólag a srácok mostanság nem éppen felszabadultak. Ez azonban itt nem mutatkozott. Sőt, azt lehet mondani, hogy a négy fellépő közül ők voltak a legvidámabbak, és ez nagy szó!A Stonehenge viszont biztos, hogy nem élete legnagyobb koncertjét adta. Ez talán annak köszönhető, hogy a jelenlévők nem mutattak hatalmas aktivitást. Nem kell félreérteni, nem a játék minőségével volt a gond, minden a helyén volt, mint mindig, csak hát ha a közönség fagy, a zenekar is fagy. Minden hűs fuvallat ellenére a Wendigo elvarázsolt, ahogy kell, és persze a többi Angyali dalt is jó volt hallani. Az Iron Maiden feldolgozás elé meg nem kéne mondani, hogy ki az eredeti előadó, és egy fanyalgó nem lenne. A dal annyira át lett gyúrva, hogy saját nótának vélné mindenki. Erről pedig mindenki döntse el, hogy most dicsértem, vagy nem. Ebbe a vitába kár beszállni, hiszen ahány ember, annyi vélemény. És én leszek olyan gaz, hogy nem mondom meg az enyémet. Azt azonban igen, hogy szeretnék egy jobb hangulatú Stonehenge koncertet látni. A csapat felfelé ívelő pályáját elnézve, fogok is!Az After@all igencsak későn kezdett. Ennek köszönhetően az amúgy sem nagyszámú nép tovább apadt. Voltak azonban, akik ezt a koncertet várták már leginkább, köztük én is. A reconnecting-synthetic ellenállhatatlan párosával kezdett a csapat. Erre még megviselt nyakam sem volt képes nemet mondani. De ugyanígy voltam a befejező dust_in… …hoffman riffjeinél is. Köztük meg volt az A.C.I.D.-ről a net.com, a freakazoid (kissé őrült nóta ez), a chameleon, a bloom (koncerten még lüktetőbb!). Aztán beszúrtak még egy Faith no More dalt, és előkerült a Perfect Circle Judith-ja is, mindkettő tökéletes előadásban! A szemeket KjU: vonzotta leginkább. (Hozzá kapcsolódik egy apróbb közjáték. Történt ugyanis, hogy az énekes kivonult a színpad szélére átöltözni, és odaszólt a bőgős Rafinak, hogy vigye oda a mikrofont. Erre ő, kissé hezitálva: „Melyiket?” Na ez is csak az After@all énekesével fordulhat elő.) Hol az egyik, hol a másik mikrofonba énekelt, és közben különös, „darabos” mozgással lejtett föl-le a színpadon. Az is jó volt, hogy Kris is sokszor, példásan bemozdult a húzósabb riffekre, ugyanez Rafira csak a Faith no More dalnál volt jellemző. Szerintem az After@all-ban, több magyar társukkal együtt, megvan az a potenciál, ami kilökheti őket a nyugati színtérre. És végre már rendelkeznek egy nagylemezzel ők is. Érdekes hangulatú este volt ez, és nem a műfaj különleges mivolta miatt, hanem a zenekarok fura hangulata okán, de írjuk ezt az elhúzódó koncertidő és a fáradtság számlájára.

Dankó János